Hajnalban, valamivel napfelkelte előtt, amikor a repülőtéri ügyeletes ingerülten megrázta a vállát, Raf csak homályosan emlékezett vissza az előző estére. Felült az ágyán, és igyekezett lelket verni magába. Kinyitotta a szemét, s meglehetősen bamba mosollyal bámult a fáradt arcú ügyeletesre. - Köszönöm, Rett - morogta, és megvakarta a feje búbját. - Szóval itt az idő? Az ügyeletes tiszt megcsóválta a fejét. - Egyszer még leültetnek miattatok - mondta, és nagyot sóhajtott. - Ha, krszagolja valaki, hogy felengedlek benneteket, egy ilyen éjszaka után mehetek utcát söpörni... A közben kissé magához tért Raf megveregette a vállát. - Ne izgulj, öcsi - mondta, s a vaságy peremére akasztott törülköző után tapogatódzott. - A söprés is hasznos munka... - Eredj a fenébe! - mondta az ügyeletes, és cigarettára gyújtott. Megvárta, amíg a pilóta átcammog a fürdőszobába, s amikor meghallotta a zuhanyrózsából lefelé vágódó vízcseppek suhogását és a tompa koppanásokat, amelyeket Raf meztelen talpa vert a farácson, szorosan az ajtó mellé állt. - És... jó buli volt? - kérdezte kíváncsian. - Mit mondasz? - hallotta a pilóta hangját a vízcsobogáson keresztül. - Hát hogy jó buli volt-e? Legalább egy fél üveggel felküldhettetek volna... - Hogyne - mondta Raf, és vigyorogva kidugta a fejét az ajtónyíláson. - Hova lennénk, ha nemcsak a pilóták, hanem az irányítószemélyzet is megszívná magát... - Mesélj már valamit, ne marháskodj! - mondta a másik, amikor Raf visszahúzta a fejét. - Mit meséljek? - hallotta az ügyeletes tiszt a pilóta dörmögését. - Nem volt rossz buli... Csak azt sajnálom, hogy éppen Niar ment férjhez... Az ember kiszúr magának valakit, az meg fogja magát, és se szó, se beszéd, egyszerűen férjhez megy... Hát nem szemtelenség? - Csak nem te akartad elvenni? - kérdezte az ügyeletes, és arcán szétterült a kárörvendő mosoly. Raf elzárta a zuhanyt, és derekára tekert törülközővel visszajött a szobába. - Elvenni azért nem - mondta, és a másikra kacsintott. - Ez olyan kezelőszemélyzet-féle megjegyzés volt, mi? Ti rohantok mindenkivel egyből esküvőre, nem? - Hagyd már ezt a marhaságot - mondta Rett, és kedvetlenül elnyomta a cigarettáját. - Inkább azt mondd, hogy mi a fészkes fenét ordítoztatok reggelig... Már azt hittem, hogy a rendészeten fogtok kikötni, ti idióták... Raf félig komolyan, félig kissé rájátszva, tanácstalan grimaszt vágott. - Ki tudja azt már? Alighanem éjfél felé járhatott az idő, amikor platty! és elszakadt a film... Ha azt mondom, hogy semmire sem emlékszem, alighanem közel járok az igazsághoz. De sebaj, odafenn kialszom magam! Az ügyeletes tiszt újra megcsóválta a fejét. - Egyszer még ráfizetsz erre, Raf... Te is meg a haverjaid is. És az a szomorú, hogy én is. Igazság szerint jelentenem kellene, hogy... - Jelentsd - mondta Raf, és nagyot ásítva öltözködni kezdett. - Jelentsd csak, pajtás... Különben mennyi időm van még a startig? - Egyen meg a fene! - morogta az ügyeletes, és ellökte magát a faltól. - Majd csengetek - s ezzel bevágta maga mögött az ajtót. Raf felöltözött, végighevert az ágyon, és behunyta a szemét. Való igaz, meglehetősen homályos és zavaros emlékei maradtak csak az elmúlt éjszakáról... Az a rohadt, fene tudja, miből készült pálinka, amit a vőlegény hozott, ki tudja, melyik objektumról, alaposan megdolgozta az agysejtjeit. Utána meg a pezsgő! Brr! Összerántotta a vállát, és villámsebesen felült, amikor érezte, hogy lassan körbe fordul vele az ágy. Kinyitotta a szemét, és megvárta, míg fekvőhelye ismét elfoglalja eredeti helyzetét; akkor feltornázta magát, és az asztal szélébe kapaszkodott. Homlokán izzadságcseppek bukkantak elő, s végigfolytak az arcán. - Egye meg a fene azt a rohadt pálinkát! - dünnyögte, és megpróbálta visszanyerni erejét. S amikor úgy-ahogy teljes menetkészültségben állt a talpán, megszólalt a figyelmeztető csengő. - Mit nem adnék, ha most alaposan kialhatnám magam - morogta, és becsapta maga mögött az ajtót. - Ilyen pechem is csak nekem van! Lakodalom hajnalán fel az égbe... El kellett volna valakivel cserélnem a szolgálatot. El, hogy a fene egye meg! A kijáratnál már ott várta a kocsi meg Rett. S amikor felkapaszkodott a lépcsőn az ügyeletes tiszt mellé, egyre erősebben érezte, hogy az égegyadta világon semmi kedve felszállni és a világűrben röpködni hetekig. Legalábbis ilyen állapotban. Ha legalább... - Nos? - kérdezte Rett, és aggodalmasan nézegette. - Rendben? Nem nézel ki valami... Raf óvatosan az ajkára tette az ujját, nehogy a gépkocsivezető meghalljon valamit. - Minden rendben, Rett - mondta, és igyekezett, hogy könnyedén és felelőtlenül csengjen a hangja, mint máskor. - A legnagyobb rendben... - Hát csak vigyázz, Raf - mondta az ügyeletes, és a pilóta érezte, hogy bátorítóan megszorítja a karját. - Szerencsés repülést! - Köszönöm, Rett - emelte tisztelgésre a kezét, amikor a járgány az űrhajó lépcsőjéhez ért. - Köszönöm, pajtás! - bólintott a vezető felé is. A járgány pilótája megbiccentette a fejét, és a főépület irányába bámult: nyilván már a következő utasok szállításán törte a fejét. S amikor a lift ajtaja becsukódott Raf mögött, a kalicka oldalának támaszkodott, mert érezte, hogy a talaj himbálódzni kezd alatta, mint a hajóhinta vagy mint az ágya odalent. - Hát ha ezt megúszom - dörmögte halálra váltan, és nagyokat lélegzett. - Legközelebb akárki is marháskodjék férjhezmenetellel, csak kakaót iszom... - s csüggedten ki-botorkált a folyosóra, amikor az automata kinyitotta a felvonó ajtaját. Az irányítófülkében már mintha sokkal jobban érezte volna magát, mint a felvonóban. Az elkövetkező órát teljes egészében lefoglalta a műszerek és a hajtóművek ellenőrzése, s nem volt ideje, hogy magával törődjék. Persze azért néha nagyokat ásított, és belenyögött a gégemikrofonba. Gondoljanak azok ott lenn, amit akarnak... Amikor másodpercnyi pontossággal letelt az előkészületekre szánt idő, a rádió hangszórójába belerecsegett Rett hangja: - Itt az idő, Raf - mondta. - Ha minden rendben, megadom az engedélyt a felszállásra... "De sietsz, de sietsz - gondolta magában Raf, és elmosolyodott. - Szeretnél minél gyorsabban megszabadulni tőlem, mi? Nehogy elkapjon az ellenőrzés velem együtt... - Minden rendben, ügyeletes - mondta azért a szabályoknak megfelelően. - Az ellenőrzést elvégeztem. Repülésre kész vagyok... - Akkor hát szerencsés repülést! Az engedélyt megadom. Viszontlátásra, Raf! - Köszönöm, ügyeletes... értettem. A viszontlátásra! Megdörzsölte a halántékát, és beszíjazta magát az irányítópult előtti karosszékbe. Aztán elcsavarta az indítókart, és várta a ránehezedő nyomást. Alig juthatott el a C-2-es légkörének a széléig, amikor orvul és meglepetésszerűen ismét rátört a rosszullét. Kapkodva szabadította ki magát a szíjak közül, és nagyokat nyelt; megpróbálta megállni, hogy lehányja az irányítópultot. Nagyokat öklendezve tapogatódzott a mosdó felé, s az elkövetkező félórát félig ájultan töltötte a vécé falának támaszkodva. - Dögöljek meg, ha még egyszer egy rohadt korty is lemegy a torkomon! - zihálta, ki tudja, hányadszor, könnyben úszó szemmel. A reaktorok kitartó és monoton zümmögése mintha egyetértő muzsikát dalolt volna. "Még egyszer ellenőrizni mindent! A légkörből való kilépés előtt még egyszer ellenőrizni mindent!" doboltak fülében az akadémián, ki tudja, hány százszor vagy ezerszer elhangzott szavak, a reaktorok zümmögése azonban lassú, mély álomba ringatta. "Még egyszer... el... lenőriz... ni... min... dent" - hallotta az egyre erősödő zümmögésen át saját, józan hangját, aztán ráborult a sötétség, és ott is maradt elnyúlva a mosdóhelyiség előtti szőnyegen. Az űrhajó eközben kilépett a légkörből, maga mögött hagyta azt az övezetet, ahonnan még rádióösszeköttetésbe léphetett volna a C-2-vel, s iszonyatos sebességgel száguldott a világűrben. Remegve dohogó reaktorai felett mély álomba merülve hevert az ember, aki hivatott lett volna irányítani a fémkolosszust. Arcán elégedett és boldog mosoly játszott; talán éppen valakinek az egészségére koccintotta pezsgőspoharát. Raf már jó ideje hallotta a riasztó sípolást, mielőtt végleg kiszakadt volna az álom karjaiból. Először kávéfőzőnek hitte, aztán valamiféle mérkőzés játékvezetői sípszavának, és talán egyéb is megfordult volna a fejében, ha hirtelen ki nem tisztul a feje. Ahogy aztán eltépte a szemhéjait fogva tartó kötelékeket, izmai összehúzódtak, és gondolatait messze megelőzve a levegőbe repítették. S amikor már a folyosón rohant az irányítópult felé, akkor tudatosult csak benne, hogy a riasztócsengő vijjog vészterhesen. Halálra vált arccal rontott be az irányítóterembe, ahol hirtelenjében semmi különöset nem tudott felfedezni. Gyors mozdulattal felkattintotta az űrhajó "szemét", de a széles képernyőn sem látszott semmi, ami alkalmat adhatott volna az automatának a riasztásra. Akkor elfordította a kamerát, s végigvizsgálta a hajótestet. A szürke, szivar alakú űrhajó békés mozdulatlansággal hevert az űrben. Úgy tűnt, hogy kellemesen ringatódzik valamiféle fekete víz hullámain, és csak a farka alól kicsapó lángcsóvák mutatták, hogy a hajtóanyag termelte erő iszonyatos sebességgel taszítja előre a végtelen országúton. Tudta, hogy reménytelen, amit csinál, mégis megkísérelt kapcsolatot teremteni a C-2-vel. S csak amikor hívásaira halvány recsegésen kívül semmi válasz nem érkezett, tett le róla, hogy a központtól kérjen felvilágosítást. A rádióhullámok elvesztek mögötte, valahol az űr hideg magányában. A vészcsengő idegszaggatóan vijjogott, amíg csak ki nem tépte a csatlakozót a falból. Bekapcsolta az automatát, s nyugalmat erőltetve magára, lassan, érthető artikulációval tette fel kérdéseit. - Automata... Miért szól a vészcsengő? - Vészhelyzet van. Vészhelyzet van mondta fakó géphangon az automata. - Hol van vészhelyzet? - Vészhelyzet van. Vészhelyzet van ismételte nyugodtan a gép. Raf fordított a kérdésen. - Reaktorok? - Reaktorok rendben - mondta az automata. - Ajtók? - Ajtók csukva - mondta az automata. - Idegen objektum? - Nincs - mondta tömören az automata. - Irányítás? - Program hibás. Program hibás - kezdte ismételgetni a gép, s Rafnak úgy tűnt, mintha örülne, hogy gazdája kitalálta gondolatait. -Hogyhogy hibás? - Program hibás. - Rossz a program? - Program jó. Program hibás. - Hogy a fészkes fenébe lehet, hogy jó is, meg hibás is, mi? - kérdezte Raf ingerülten, és érezte, hogy gyötrő szomjúság kínozza. Nyelve a szájpadlásához tapadt, és mit nem adott volna néhány korty hideg vízért... Az automata hallgatott; nyilván ilyesfajta kérdésre nem volt előre elkészített válasza. - Tehát a program jó? kérdezte Raf, és igyekezett megfeledkezni a vízről. - Program jó. - És hibás? - Program hibás. Raf lázasan törte a fejét. Mi a nyavalyát takarhat ez a látszólagos ellentmondás? Úgy tűnt, egyelőre nagyobb veszéllyel nem kell számolnia, hiszen a reaktorok zavartalanul duruzsoltak, és semmi nem látszott igazolni az automata vészjelzését. Rafban akkor hirtelen homályosan felötlött valami. - Útirány a Z-7-es objektum. Elérem a kitűzött úticélt? - Nem - mondta az automata. - Miért? - Program hibás - felelte a gép. Raf érezte, hogy a félelem láthatatlan kezével megragadja a torkát. - Elrontották a programot? - Program jó. Program hibás. A félelem szorított egyet Raf torkán. - Tehát - kezdte, és kiverte a hideg verejték - azt mondod, hogy... rossz szalagot fűztek az irányító automatába? Rossz szalagot? - Program jó. Program hibás - mondta a gép szenvtelenül. Raf egyszerre megértett mindent. - Az ördögbe is... Csak nem azt mondod, hogy elcserélték a szalagot, és másik hajóét tették az automatámba? De hát hogy lehet, hogy észrevetted? Ezt nekem kellett volna ellenőriznem... A gép néma maradt. Ezekre a kérdésekre nem tudott válaszolni. - Ide figyelj! - mondta Raf remegve, és egyszerre megfeledkezett mindenről, szomjúságról, részegségről, lakodalomról. - ide figyelj! Tudod a program célját? A gép hallgatott. Raf felsóhajtott. Természetes, hogy a gép erre nem tud mit mondani. Csak talán akkor, ha egyenesen feltenné neki a kérdést... De hát körülbelül húszezer olyan objektum van, amely egy hasonló típusú űrhajó célja lehet. Ha csak vaktában nem talál bele a közepébe... - H-5? - Nem. - K-14? - Nem. Raf sóhajtott és feladta. Ezzel nem megy semmire. Másképpen kell kicsalni a választ az automatából. - Messze van a program célja? - kérdezte, és feszülten bámulta az automata hangszóróját. - Relatív - mondta a gép. - Tudsz távolságot adni? - kérdezte Raf. - Nem - felelte az automata. - Tehát rájöttél, hogy a program rossz. Ez pedig csak úgy lehetett, hogy összevetetted a cél távolságát az üzemanyaggal. Ebből kiderült, hogy az üzemanyag nem elég, és erre leadtad a vészjeleket... Tehát az új program céljának a távolsága messzebb van, mint az én eredetileg tervezett programomé... Ha hagyom a hajót a program szerint futni, útközben leállok. Elfogy a kakaó, és kész. S ha csak nem szed fel valaki, szépen éhen halok... Na, ide figyelj! A program céljának eléréséhez nem elég az üzemanyag, mi? - Üzemanyag nem elég - mondta a gép. - Le tudom állítani a programot? - kérdezte, és visszafojtotta még a lélegzetét is, hiszen talán ettől a választól függött az élete. - Le - mondta az automata. - Vissza tudok fordulni, ha kikapcsolom a programot? - kérdezte Raf. - Nem. Az űrhajós érezte, hogy ismét kiveri a verejték a homlokát. - Tehát ez azt jelenti, hogy... szóval, hogy csak akkor tudom leállítani a kijelölt programot, ha átkapcsolok azonnal a vészprogramra... ez törli az előbbit. Igaz? - Vészprogram törli a programot - mondta beleegyezően az automata. Raf az irányítópultra könyökölt, és tenyerébe temette az arcát. Ezt aztán jól megcsinálta... Sokba kerülhet még az a tegnap esti lakodalom... Elfelejtette ellenőriztetni az automatával a programot, s valamelyik hülye egy másik gép szalagját fűzte be az irányítószerkezetbe. S ahogy az automata elmondta, vagy éhen hal, mert leáll a verkli, vagy pedig átkapcsol vészprogramra, akkor viszont az automata irányítószerkezet maga keres leszállóhelyet... És ez sem veszélytelenebb, mint az előbbi lehetőség... Mert mi történhet? Vagy találnak ilyen helyet vagy nem... Ha nem, ugyanúgy éhen hal, mintha megkísérli elérni az ismeretlen program végcélját. Elhatározta, hogy tesz még egy kétségbeesett kísérletet az automatával. - Te melyik lehetőséget választanád a kettő közül? - kérdezte sóhajtva, mert nagyjából biztos volt benne, hogy az automata nem tud válaszolni a kérdésre. S maga is meglepődött, amikor a gép rövid hallgatás után, szinte habozva, ezt mondta: - A vészprogramot! Raf gyengéden végigsimította az automata oldalát. - Legyen neked igazad, öreg... Sokkal okosabbat én sem tudnék kitalálni - s ezzel kikapcsolta a masinát. Raf első osztályú űrhajós ekkor munkához látott. A vészhelyzetben használatos fiókból kivette a vészhelyzet programtekercsét, és bekattintotta az irányító automata meghatározott fiókocskájába. Tudta, hogy a szalagon a C-2 légkörének legfontosabb adatai vannak, és amint átkapcsol az új szalagra, az automata törli az előző programot, majd szimatolni kezd a világűrben. S addig szimatol, jár összevissza, amíg csak a C-2-höz hasonló légkörű objektumot nem talál, ahol leteheti utasát. Közben pedig szórja a vészjeleket, mint a kutya a bolhát... S ha útközben találkoznak valakivel, aki hajlandó segíteni, és a biztonságos távolságon belülre hozza a hajóját, az új veszélyhelyzetre való tekintettel az automata megállítja a gépet. Akkor azok átjöhetnek hozzá, és kihúzhatják a bajból... Ha egyáltalán nem csak halála után száz évvel bukkan rá majd valaki a még mindig kóválygó hajóra, rajta Raf űrhajós porladó csontjaival. Mégis. Talán valaki felfogja a vészjeleket... Talán maga jön majd, és a jeleket leadja a C-2-nek... Akkor aztán indulhatnak menteni a haverok. Mindegy. Nincs más megoldás. Jöhet a vészprogram! S Raf űrhajós bekapcsolta az új programot. A reaktorok mintha erpteljesebb zümmögésbe kezdtek volna, de az is lehet, hogy csak a fáradtságtól és az orvul rátört veszély tudatától befolyásolt érzékszervei játszottak vele. Azt mindenesetre tudta, hogy életfunkcióit minimálisra kell csökkentenie. A vészhelyzetben használatos eszközök közül kibányászta hát a tablettákat, amelyek hosszú álomba küldik majd, olyasmibe, mint az állatoké télen... Persze azért ebből is van ébredés, és ilyenkor enni és inni kell, pótolni az álomban vesztett kalóriát. Aztán újra aludni, és ismét enni... S ha még így is elfogy az élelem, mielőtt felfedeznék, hát akkor vége. Raf űrhajóst kihúzzák a bérjegyzékből. Kezébe vette a tablettás fiolát, és töltött magának egy pohár vizet. - Egészségedre, öcsi! - mondta, és az irányító automatára emelte poharát. - Nem gondoltam volna tegnap este, hogy legközelebb véled iszom... Hát csak igyekezz összehozni valamit! Ha megúszom, kapsz egy új hangszórót... Olyan lesz a hangod, mint egy kislányé - s egyetlen nyeléssel leküldte a ronda nagy tablettát, és utánaöntötte a vizet. Letette a poharát, betakarta magát egy kockás pléddel, és bár érezte, hogy az ismeretlentől való rettegés szorongatja a szívét, mégis igyekezett összeszedni magát. - Pápá! - intett az automata felé. - Ébresztő ibolyanyíláskor... - s a mennyezetre fordítva arcát, várta a téli álmot. Amikor első ízben ébredt fel álmából, nem érzett különösebben kínzó éhséget. Sokkal inkább megviselte az egyre erősödő fejfájás, amely feltehetőleg az álomban is együtt élt vele, kínozta anélkül, hogy tudott volna róla. Keserves mozdulatokkal feltápászkodott fekhelyéről, és magába erőltetett néhány falat ételt. Úgy érezte, mintha hosszú, kimerítő betegség verte volna le a lábáról, és a hosszú láz elvette volna az étvágyát. Furcsa módon azonban nem tartott sokáig ez az étvágytalan, erős másnapossághoz hasonló állapot. Az első harapások után mintha megnyíltak volna gyomra zsilipjei, s éhes fogával mardosni kezdte a sav a gyomorfalát. Minden újabb harapásnál egyre nagyobb éhséget érzett, és később erőszakkal kellett visszatartania magát, mert szinte megrettent attól az irdatlan ételmennyiségtől, amelyet viszonylag rövid idő alatt magába tömött. A reaktorok békésen dohogtak a lába alatt; a bekapcsolt keresőernyőn távoli, mozdulatlan fényforrások gombostűfejei látszottak csupán. A világűr mozdulatlanná dermedt, míg ő téli álmát aludta. Nagyot sóhajtott, kinyújtotta a karját, hogy megtornáztassa magát. Leguggolt, fekvőtámaszokat csinált, aztán visszaroskadt székébe, s letörölgette a homlokán gyöngyöző verejtéket. - Vajon mi értelme ennek az egésznek? kérdezte magától, és egészen komolyan azzal a gondolattal kezdett kacérkodni, hogy valamennyi tablettát, ami csak a fiolában van, beveszi egyszerre, sőt még a többi fiola valamennyi tablettáját is, ami csak a tartalékfiókban van. így legalább egyszerre véget vet az egésznek. Alszik egy igazi, tartalmas téli álmot, egészen addig, ameddig valamilyen szuperértelmes lények fel nem robbantják az univerzumot... Egyelőre azért elhalasztotta az öngyilkosságot. A tablettákat akkor is ráér bekapkodni, ha végleg elfogy az ennivaló. Addig meg... Felállt, odament az automatához, s mint régi baráthoz illik, megsimogatta az oldalát. Aztán bekapcsolta, és nagyot ásítva belemordult a hangszóróba: - Szevasz, öcsi! Na, mi újság? Az automata barátságosan brummogott, de válaszolni nem tudott a kérdésre. Raf megpaskolta a gép oldalát, aztán gondosan tagolva a szavakat, megkérdezte: - Történt-e rendkívüli esemény utolsó beszélgetésünk óta? - Rendkívüli esemény nem történt - mondta a gép. - Ha rendkívüli esemény történne, riasztást kérek - mondta Raf, majd még egyszer megismételte: - Rendkívüli esemény esetén riasztást kérek! - Rendkívüli esemény... riasztok - válaszolta az automata készségesen. Raf kikapcsolta a gépet, belehanyatlott a székbe, bevette a kikészített tablettát, és várta a jótékony álmot. S amíg csak álomba nem merült, egyre azon gondolkodott, hogy vajon mennyi idő múlhatott el a C-2-n azóta, hogy itt bolyong ebben az óriási tintapacniban, amit világűrnek neveznek. A vészcsengő türelmetlen és makacs vijjogása tépte ki az álom ölelő karjaiból. Fogalma sem volt, mennyi időt tölthetett a második álomban, a vijjogó hang azonban egyértelműen közölte vele, hogy nem a tabletta által okozott természetes ébredésről, hanem arról a bizonyos rendkívüli eseményről lehet szó, amelyet elalvás előtt megtanácskozott a bölcs automatával. Bár meglehetősen kábultnak érezte magát, kikecmergett a székből, és az automatához indult. Útközben futó pillantást vetett a képernyőre, ahol azonban a mozdulatlan gombostűfejeken kívül nem látszott semmi. Bekapcsolta a gépet, aztán szorosan a mikrofonhoz hajolt. - Automata, válaszolj! - mondta, és meg sem lepődött, hogy egyszerre milyen hivatalossá vált a hangja. - Automata, válaszolj! A gép meghökkenhetett a hangulatváltozás miatt, vagy talán már annyira megszokta az egyszerű "öcsit", hogy lázasan kutatnia kellett memóriaegységében, míg végre megtalálta a megfelelő hivatalos választ. - Itt automata - mondta. - Várom a kérdéseit! - Vészjelzést adtál... Vészhelyzet van? - Nincs vészhelyzet - mondta az automata. - Tehát figyelmeztető jelzés? - Figyelmeztető jelzés - egyezett bele a gép. - A legutolsó információnak, vagyis feladatközlésnek megfelelően? - A legutolsó feladatnak megfelelően - mondta az automata. - Közöld az eredményt! - kérte feszülten figyelve Raf. - Kereső program átalakul célprogrammá - mondta a gép, és mintha öröm bujkált volna a hangjában. Raf érezte, hogy megfordul körülötte a világ. A kereső automata tehát a betáplált adatoknak megfelelően valamiféle objektumot talált, amely legalábbis a legszükségesebb életfeltételeket tekintve, hasonlít a C-2-höz. Ha nem maga a C-2 a keresett objektum... Hiszen hányszor hallotta már tapasztaltabb űrhajósok elbeszéléseiből, hogy veszélyprogram esetén az automata kereső addig szaglászott és hordozta körbe utasait a végtelen űrben, amíg a legközelebbi megfelelő objektumnak az indítóállomás mutatkozott. Bárcsak a C-2-t találta volna meg a kereső automata! Szinte remegve tette fel a kérdést: - A célprogram végállomása azonos az indítóállomással? A gép memóriaegységére hatalmas nyomás nehezedhetett, mert a pilóta érezte, hogy a masina minden ízében megremeg. Óriási erőfeszítéssel vethette egybe az emberi agy számára végtelennek tűnő számoszlopokat, s végezte el a szükséges számításokat. - Azonos vagy nem? - kérdezte türelmetlenül Raf. Akkor a gép végre recsegni kezdett, s az űrhajós bőrével érzékelte a masinából kisugárzó hőenergiát. - A célprogram végállomása nem azonos az indítóállomással - mondta a gép. - Van mód rá, hogy megváltoztassam az útirányt? - kérdezte inkább kíváncsian, mint komolyan Raf. Az automata rövid ideig habozni látszott, s Raf tudta, hogy az okos szerkezet néma tanácskozásba kezdett az irányító automatával. - Útirány megváltoztatására nincs mód - mondta a gép. - Végcél létfeltételei azonosak a C-2-vel? - kérdezte, és érezte, hogy a kérdésre adott választól függ esetleges öngyilkossága. - Nem jó a kérdés - mondta az automata. - Célprogram végállomásáról van színképelemzés? - kérdezte sóhajtva. - Van. - Kérem a célprogram végállomásának az adatait! S amíg a recsegő hangszóróból kiáradó kémiai elemek indexszámait hallgatta, egyre inkább megnyugodott. Bár fogalma sem volt, hogy hova érkezik, annyi bizonyosnak látszott, hogy a kereső automata nem végzett rossz munkát. A keresett objektum feltételei szinte azonosak voltak a C-2-vel. Ha egyáltalán le tud szállni épségben az objektum felszínére, nincs félnivalója, legalábbis ami a legszükségesebb életfeltételeket illeti. A többi aztán majd kiderül ott... - Utolsó kérésem - mondta az automatának. - Add meg a végcélobjektum regiszterszámát... Az automata hallgatott, majd csüggedten mondta: - Keresett objektumnak nincs regiszterszáma... Kívül esik a regisztrált övezeten... - A fenébe is... de messzire hoztatok - morogta Raf, és már kevésbé gyengéden oldalba csapta az irányító automatát. - Nem tudtál egy regisztrált objektumra kirakni? Sok vacakolásra és töprengésre azonban már nem volt idő. Tudta, hogy a vészjelzés leadásának kezdetétől nem sok ideje maradt a cselekvésre. S bár a keresőernyőn még nem látszott a kiválasztott objektum, rengeteg dolgot kellett még elintéznie, hogy amennyire lehet, biztonságossá tegye leszállását. Először is bekapcsolta a nyomjelzőt. Amikor a sárgán csillogó kart maga felé rántotta, lelki szemeivel szinte látta, hogy valahol a szivar alakú hajótest hátulján kinyílik egy apró ajtó, és vékony ezüstcsíkok százezrei vagy milliói repülnek ki a végtelen sötétbe, hogy ott is maradjanak mozdulatlanul. Egészen addig, ameddig a mentőexpedíció jelzésük nyomán a keresett objektumhoz ér. Mert hogy keresni fogják, és hogy mindent megtesznek a megmentése érdekében, abban Raf biztos volt. A C-2 szigorú törvényei szavatolták valamennyi állampolgára számára a társadalom minden irányú gondoskodását. Ez a csík majd elvezeti a mentőket a célhoz. Azután a mentőládához ment, és kivette belőle a vészkommunikátort. Nagyot sóhajtott, mert semmit sem utált jobban, mint ha nem odavaló tárgyat kell beépítenie a testébe. Azt is tudta azonban, hogy a minikomputer és az egész szerkezet nélkül halálos veszélynek tenné ki magát, ha egyáltalán élve megússza a leszállást. Hiszen amennyiben az objektum lakott, és értelmes lények lakják, csak a kommunikátoron keresztül veheti fel velük a kapcsolatot. Ha... És innen már csupa ha volt az egész. Ha a komputer képes megfejteni az ottaniak kommunikációs rendszerét, képes visszaadni vagy reprodukálni, és képes lefordítani az ő nyelvére... Mert hiszen számtalanszor előfordult, hogy a komputer csődöt mondott. És sajnos arra is volt már példa, hogy a komputer tökéletlensége a pilóta életébe került. Kicsomagolta hát a komputert, elkészítette a fájdalomcsillapító oldatot, és az egészet bevitte a mosdóba. Ott aztán nagyot lélegezve gargalizálni kezdett a folyadékkal. S addig bámulta magát a mosdó feletti tükörben, amíg csak el nem zsibbadt a torka... Akkor óvatosan megfogta az egész szerkezetet, a komputert, a mikrofont és a hangszórót, kitátotta a torkát, s az előírásnak megfelelően lenyelte. Homályosan érezte, hogy a szerkentyű pontosan úgy, ahogyan bölcs kitalálója annak idején elképzelte, a gégéjéhez tapad. Megsimogatta a torkát, s amikor ujjai hegyével megérezte a tapadókorong szélét, elégedetten felsóhajtott. A nehezén már túl volt. Ezután a saját nyomjelző felszerelése következett. Még a tükör előtt állva újra kitátotta a száját, s az egészen apró kis készüléket becsavarozta a szájába, a legutolsó foga mögé. Tudta, hogy a miniatűr nyomjelző egészen addig adja le a jelzéseit, ameddig csak erőszakos módon meg nem semmisítik. Tekintettel viszont arra, hogy ott van, ahol van, ha megsemmisül, hordozójának sem lesz már többé szüksége rá, hogy bárki is rábukkanjon a C-2 kutatói közül... A többi, elsősorban biztonsági intézkedések megtétele még sok idejébe került. S amikorra végérvényesen elkészült munkájával, és elégedetten hátradőlt a karosszékben, a képernyőn kezdett feltűnni a keresett objektum. Akkor feltápászkodott, és az irányító automatához ballagott. - Szia, öcsi! - mondta. - Hát eljött az idő. Okos fiú voltál... Remélem, nem válunk el véglegesen egymástól... Mindenesetre kösz, hogy kihúztál a legnagyobb bajból... Van megjegyzésed? - Megjegyzés... nincs - mondta az automata. - Hát akkor... szevasz, öreg! - morogta Raf, és elfordította a kapcsolókart. Az űrhajó rettenetes sivítással vágódott be a mocsárba. A becsapódás nyomán fekete iszapsugár repült a magasba, egészen a lápot szegélyező fák csúcsáig. Vékony törzseket roppantott ketté a légnyomás iszonyatos ereje, és a levegőben röpködő gallyak, letépett levelek és sűrű iszapzuhatagok elfedték az égen őrködő déli napot. A fekete hajú, fehér vászonnadrágba és foltos lepelbe öltözött legény földre vágta magát rémületében, és azzal sem törődött, hogy birkái szanaszét szaladnak. A felcsapódó iszap nyálkás réteggel vonta be leplét, s a szeme közé is odavágott egy jókora darabot. Igyekezett a fűbe fúrni magát, és félig vakon az iszaptól, süketen az ismeretlen süvöltéstől, reszketve, mint a kocsonya, várta, hogy mi fog történni. Arcát a gazba szorította, s hosszú percekig eszébe sem jutott, hogy körülnézzen. Az űrhajós, ahogy a hajó bevágódott a mocsárba, kidugta a szondát. Szinte pillanatokra volt csak szüksége az ellenőrzéshez. - Okos masina vagy - morogta, majd nekilátott, hogy kinyissa az ajtót is amikor csikorogva feltárult előtte a szabadulás útja, óriásit lélegzett a beáramló levegőből. Mintha csak a C-2-n lenne. Az elemzés tehát tökéletesen sikerült... A valahonnan alulról fel-felhangzó ismeretlen eredetű bugyogás azonban nyugtalansággal töltötte el. - Csak a baleseti csomagot viszem magammal, semmi egyebet... - motyogta, s már-már visszafordult az irányítóterembe készített csomagért, amikor megbillent alatta a talaj, és a hajó lassan, nyugodtan az oldalára dőlt. Raf előbb megdermedt a rémülettől, aztán egyetlen ugrással az egyre magasabbra emelkedő ajtónál termett. Rápattant a legutolsó lépcsőfokra, s mielőtt még végiggondolta volna, mit is tesz, a nyitott ajtón keresztül a levegőbe vetette magát. Repülés közben ugyan eszébe jutott a baleseti csomag meg a sugárpisztoly, töprengeni azonban már nem sok ideje maradt. Nekivágódott a hajó oldalának, majd a fémfelületen végigcsúszva belezuttyant valami lágy, nyúlós és büdös közegbe. Esése közben századmásodpercekre még látta a fákat, a zöld füvet és a napot az égen, bár fejjel lefelé csúszva nem nagyon szokott hozzá a megfigyeléshez. Azért ahogy tudott, megjegyzett mindent, mielőtt még elnyelte volna a sötét. Amikor a lágy és büdös anyag körülfonta, becsukta a száját és olyan mozdulatokat tett, mint otthon az uszodában. Egészen természetesnek tartotta aztán, amikor később a büdösség felszínére került. Látni ugyan nem látott semmit, de érezte, hogy levegő áramlik a tüdejébe. Egyik kezével kitörölte szeméből az iszapot, s amennyire tudta, a fák felé kormányozta magát. Kapálódzó keze hamarosan szilárd támaszba akadt, s ennek segítségével kivonszolta magát a szilárd talajra. Ki tudná megmondani, meddig feküdt lihegve a füvön, anélkül hogy körülnézett volna. Mintha most tört volna ki rajta az elmúlt, szinte végtelenségig tartó utazás minden izgalma, csak feküdt, feküdt gondolattalan. Egyszerre azonban elröppent a fáradtsága. - A sugárpisztoly... és a csomag. Vissza kell szerezni legalább a sugárpisztolyt! Ki tudja, miféle veszélyek fenyegetik ezen az ismeretlen objektumon? Pisztoly nélkül pedig védtelen, mint a házát vesztett csiga... Felemelkedett a földről, és kidörzsölte szeméből az iszap maradékát. Hunyorogva a hajót kereste, amely elhozta a C-2-ről, ha nem is jószántából, ide, feltehetően a világ végére... A hajó azonban akkor már békésen nyugodott valahol az iszap feneketlen mélyén. S Raf űrhajós tágra nyitott szeme nem tudott mást felfedezni a mocsár közepén, mint néhány búcsúzóul küldött buborékot, amelyek csak nőttek-nőttek, majd elpattantak és eltűntek a semmiben. - Hát akkor... ég áldjon, öcsi! - intett a mocsár felé s körülnézett, hogy megkíséreljen tisztába jönni helyzetével. S amit megpillantott, szinte megállította a szívverését. Alig ötven-hatvan, lépésnyire tőle, közvetlenül a fák szomszédságában, egy ember állt, egészen biztosan ember, hiszen pontosan olyan volt, mint ő, a keze, lába, feje és a többi... Szokatlan fehér ruhát viselt, és egyre csak őt bámulta mozdulatlanul, kiguvadt szemmel... - A fene egye meg a hülyeségemet - gondolta az űrhajós. - Itt állok pisztoly nélkül. Ha ez a bennszülött rám ront, és ki akarja törni a nyakam... Hányszor hívtak önvédelmet tanulni, de hányszor! De ki a fészkes fene gondolta, hogy egyszer még puszta kézzel állok szemben egy másvilági csodalénnyel... Igaz, teljesen embernek látszik... S már-már azon volt, hogy odakiált neki valamit, de még idejében meggondolta a dolgot. Hogyisne! Előbb az ő kommunikátor-komputerének kell anyagot gyűjteni az itteni kommunikációs formákról... Ha ő kezdi a beszélgetést, a kommunikátor tehetetlen. Csak a saját nyelvén közvetíti mondanivalóját, ez meg itt aligha értené meg. Attól azért óvakodott, hogy közeledjék hozzá. Mindenesetre kinyitotta a tenyerét, és feltartotta mindkét kezét. Hadd lássa az ismeretlen csodalény, hogy fegyvertelen. A felemelt kézre az ismeretlen letérdelt, és homlokával a füvet érintette. Aztán felemelkedett és egészen közel jött. Aztán ismét letérdelt, és kitárta a karját. Szája mozogni kezdett, majd egy szó hagyta el az ajkát: - Zeusz... Raf tudta, hogy ez édeskevés a komputernek, ezért leengedte a karját, és rámosolygott az ismeretlenre. A fehér ruhásból ekkor ömleni kezdett a szó. A tisztelettől szinte megmerevedett arcát Raf felé fordította, és csak beszélt, beszélt. "Jól van, pajtás - gondolta Raf. - Csak nyomd a szöveget! Te meg dolgozz!" - ezt az utóbbi mondatot már a komputerhez intézte gondolatban. Hosszú ideig álltak így, egymással szemben, s akkor egyszerre csak feltűnt valami az űrhajósnak a csodaember beszédében. Pontosan úgy hangzottak a szavai, mintha verset mondott volna. A ki - és belégzés közti időtartamok megközelítően azonosak voltak, és Raf esküdni, mert volna, hogy az ismeretlen kötött szöveget mond... Valamiféle irodalmi alkotást. S akkor az űrhajósnak szempillantás alatt fény gyulladt az agyában. Ha kötött szöveg, akkor... Igen. Ez az ismeretlen csodabogár valószínűleg imádkozik, vagy üdvözlő, beszédet mond, amelyet nem ő talált ki, hanem tanult valakitől. Csak mondd, pajtás, mondd! Amikorra az ismeretlen befejezte beszédét, a kommunikációs központ enyhe rázkódása mutatta, hogy az agy elkészült az elemzéssel. Raf nagyot nyelt, hogy működésbe hozza a készüléket. - Óh, Zeusz! - hallotta immár saját nyelvén a csodabogár szavait. - Gödölyét áldozok neked... Óh, Zeusz! S Raf már-már szóra nyitotta a száját, hogy válaszoljon, amikor az ismeretlen hirtelen megfordult, s mielőtt még megakadályozhatta volna, eltűnt a parti fák között. - A fene egyen meg! - dühöngött Raf. - Te sem tudtál korábban elkészülni! Ha előbb kielemzed ezt a madárnyelvet, megértem, hogy mit mond ez a csodabogár. Most meg eltűnik itt nekem... Mindenesetre jó lesz innen elpucolni. Ha idehozza a barátait, még kikészítenek... Csak tudnám, hogy mi az ördögöt beszélt itt nekem ilyen hosszú ideig... A vízpartra ballagott, amely zölden csillogott a napfényben. A felkavart iszap lassan leülepedett, s a talajt borító vékony vízréteg átlátszó közegében apró halacskák fürödtek gondtalanul. "Éppen úgy, mint a C-2-n" - gondolta Raf és belebámult a vízbe. Ám amit látott, a helyzet tragikuma ellenére is röhögésre kényszerítette. Fekete, iszappal borított képű pasas nézett vele farkasszemet, feje búbján nádból font koszorút mintáztak az összeakadt nádszálak. - Még jó, hogy nem kapott szívbajt - morogta a csodabogárra gondolva, és gyorsan lekapkodta ruháit, összegöngyölte és erőteljes mozdulattal a mocsár közepébe dobta őket. Megvárta, míg a gombolyag eltűnik a fortyogó lekvárban, akkor lehúzta a cipőit, és egyenként azokat is utána hajította. Ott állt a parton egyetlen, térdig érő fehér alsónadrágba öltözve, hátát kellemesen cirógatták a napsugarak, s fenn a fák ágain madarak énekeltek. Raf, a O2-es objektum első osztályú űrhajósa nem tudta, hogy mitévő legyen. Fegyvere nincs, a gyomra korog, és abban sem volt biztos, hogy visszatér-e a csodabogár egyáltalán. Egy azonban kétségtelen: az objektum lakott. S neki, ha életben akar maradni, alkalmazkodnia kell az itteni feltételekhez, amíg csak a C-2-ről utána nem jönnek. Mert hogy megkeresik, abban biztos volt. Leült a vízpartra, és felhúzott térdére hajtotta a fejét. Várjon itt, vagy induljon megkeresni a csodabogár társait? Úgy látszik, a kommunikátor többé-kevésbé megtanulta az itteni nyelvet... Persze előfordulhat, hogy mielőtt még egyetlen hangot is kiejt a száján, a csodabogár és társai örökre elhallgattatják. Egyszerre furcsa tűszúrások futottak végig a hátán. Raf felemelte a fejét, és önkéntelenül a bokrok irányába nézett. Az alacsony, zöld levelű bokrocskák szélénél, ott, ahol a csodabogár bevetette magát a fák közé, fehér, soha nem látott lények álltak és lehajtott fejjel őt bámulták. Az űrhajós felemelkedett, és egészen feléjük fordult, hogy legalább a hátát megvédje az esetleges támadástól. Azok azonban, ott a bokrok alján alig-alig mozdultak, csak lehajtották a fejüket, és mereven bámultak a tó felé. Raf elhatározta, lesz, ami lesz, magához ragadja a kezdeményezést. A fehér élőlények fejüket ingatva figyelték, amint feléjük közeledik, és mintha csak a legkisebbikük bújt volna szorosabban egy nagyobb mellé. Rafnak azonban kevés ideje maradt a fehér valamik viselkedését tanulmányozni, minden erejét lekötötte a cél, hogy békésnek és ártalmatlannak igyekezzék mutatkozni. S amikor már a fehér lényektől elválasztó távolság felére ért, megállt, kezét az ég felé nyújtotta, majd lehajolt a földre, és tenyerét a fűre fektette. Aztán azt mondta, amit a csodabogártól hallott: - Zeusz... gödölyét áldozok neked... A fehér valamiken nem látszott, hogy túlságosan meglepődtek volna. Ellenkezőleg. Többen a zöld fűbe mélyesztették fogaikat, s harapásuk nyomán élesen hersentek a fűszálak. - Zeusz... - kezdte volna újra Raf, de akkor egy, a többiekhez képest nagy testű lény, aki ráadásul két hegyes, előreálló valamit, talán jelvényt is viselt a fején, hirtelen sajátságos, az űrhajós számára teljességgel érthetetlen nyelven szólalt meg. Ez a kommunikációs rendszer érezhetően különbözött attól, amit a csodabogár használt, s amit a komputer remélhetőleg megfejtett és meg is tanult. - Beee - mondta a jelvényes, és előrenyújtotta a nyakát. - Beee - mondták a többiek is, és abbahagyták a fű tépkedését. Raf érezte a torkában bujkáló remegősekből, hogy a komputer lázas sebességgel munkához lát. Gégéjén alig érzékelhető hőhullámok futottak végig, s valami halvány zúgás támadt a fülében, ahogy az érzékelők dolgozni kezdtek. A fehér lények meglehetősen beszédeseknek mutatkoztak. Pillanatra sem hagyták abba szövegüket, amely az űrhajós számára teljesen egyhangúnak tűnt. Mindegyre ugyanazt a hangsort ismételgették, ugyanazokkal a hangokkal. Beeee... Mi a fene lehet ez a beeee... ? "Megfejtetted, pajtás?" - kérdezte gondolatban a komputert, és nagyot nyelt, hogy beindítsa a masinát. S a nyelés után közvetlen közelről ismét a fülébe csapott a "beeee"... Raf meghökkent. A komputer tehát feladta... Egyszerűen továbbítja az ismeretlenek hangját, s kísérletet sem tesz a fordításra. Ez pedig csak kettőt jelenthet... Vagy nem tud megbirkózni a feladattal, vagy pedig ennek a kommunikációs formának nincs is semmi értelme. Félrebillentette a fejét, és elgondolkozva nézte a fehér lényeket, amint újra kinyitották a szájukat, és tépkedni kezdték a füvet. Hátha valamiféle primitív teremtmények, amelyeknek nyelvük sincs? Ez a beee meg valamiféle egyszerű jelzés, bonyolultabb gondolattartalom nélkül... Mielőtt azonban alaposabban végiggondolhatta volna a dolgot, a fehér lények meglódultak és odaballagtak a vízhez. A hegyes-koszorús vagy jelvényes vezette őket; egymás nyomában lépkedtek, s egyre csak ismételgették ezt a beeeei. A komputer meg közvetítette ugyanezt Rafnak... A lények a vízhez csalinkáztak, és nekiláttak az ivásnak. Hangosan szürcsölték a folyadékot, azután lassan, kényelmesen lehevertek a partra, és hangosan böfögni kezdtek. S ebbeo a pillanatban Raf, a C-2 űrhajósa halálosan biztos lett benne, hogy ezek a fehér valamik nem értelmes lények... Lassan, nyugodtságot erőltetve magára, lépésről lépésre közeledett hozzájuk, nehogy elriassza őket. S alig haladt a nap (vagy hogy hívják errefelé?) egy hüvelyknyit az égen, ott feküdt mellettük, és a legkisebb hátát simogatta. Az meg csak egyre mondta, hogy beee, és láthatóan jól érezte magát. Amíg ott feküdt mellettük, és igyekezett elnyerni a barátságukat, pillanatra sem pihentek el gondolatai a fejében. Feltételezte, hogy valamiféle kapcsolat van a lények meg az elmenekült csodabogár között. Talán a csodabogár őrizte őket, vagy ki tudja, mit csinált velük, s amikor az űrhajó beleesett a mocsárba, első rémületében mindent feledve elrohant. Ha feltételezése nem csal, a csodabogár visszajön értük, s talán akkor szót tud érteni vele... Vagy okosabb lenne nekiindulni a nagyvilágnak? Addig töprengett, amíg az óriási, fényes objektum lefelé hanyatlott az égen, s a fénytörés következtében rőt színt öltött. A fénysugarak csökkenése miatt mindenütt megnövekedtek az árnyékok, s az űrhajós tudta, hogy hamarosan besötétedik. Az árnyékok hosszabbá válásával együtt a fehér lények is nyugtalanná váltak. Felálltak a parton, elkezdtek körbejárni, s fejüket a bokrok felé fordították. Szájukon pillanatra sem halt el a monoton bégetés. Raf egyre türelmetlenül várt, de a bokrok levelei mozdulatlanul hívták a lassan beköszöntő éjszakát. Már-már arra gondolt, hogy óvatosan a bokrok felé kerül és mögéjük néz, hátha a csodabogár ott lapul valahol és nem mer előjönni. Ekkor azonban váratlan dolog történt. Az addig értelmetlennek tartott lények, a jelvényesnek egy eddigieknél jóval erőteljesebb bégetésére meglódultak, s egymás nyomába lépkedve elindultak az erdő felé. - Hohó! Várjatok csak! - szisszent fel az űrhajós, és felpattant a parti fűről. Az est hűvöse kellemetlenül borzolta bőrét, s bánatosan gondolt vissza iszapsírban nyugvó ruháira. Tudta azonban, hogy helyesen cselekedett, úgy, ahogy azt a szabályzat, hasonló esetben előírja. Igyekeznie kell elkerülni mindent, ami az objektum lakóiban nyugtalanságot kelthet... S ilyen lehet errefelé szokatlan öltözéke is. A fehér lények eközben eltünedeztek a bokrok között. S amikor az utolsó mögött is csaknem összecsaptak az ágak, hátrafordította a fejét, és feléje bégetett. Mintha csak hívta volna. - Jövök, kicsim, jövök... - mondta Raf, és bánatos pillantást vetett a mocsárra, amelynek mélyén hajója aludta örök álmát, benne az okos kis komputerrel... - Hát akkor szia, öcsi! - mondta és meglengette a kezét. - Jó pajtás voltál... Azt a marhát meg szétverem, aki átejtett a programmal... Aztán meglendítette a lábát, és a fehérek után iramodott. Amikor az ágak összecsaptak mögötte, sötétség fogadta, csak az előtte haladó lények hátulsó fele világított úgy-ahogy. Óvatosan széthajtotta maga előtt az ágakat, s igyekezett nem elbotlani a szerteszét heverő fadarabokban. Később már nem is emlékezett rá, hogy a hosszú, embernél is magasabb husáng mikor akadt a kezébe. Talán tudat alatt arra gondolt, hogy megvédheti magát vele valaki ellen? Elég sokáig bandukolt már a fehér lények nyomán, de még mindig nem találkozott senkivel. Átmentek az erdőn, felkapaszkodtak egy domboldalon, s lágyan csörgedező patak partján kocogtak, ki tudja, hova. A sötétség körülölelte, éppúgy, mint nem is sokkal azelőtt a világűr végtelenje, de itt mégis valahogy elveszettebbnek érezte magát... Ki a fene tudja, mi vár rá ezen az ismeretlen objektumon? Azok ott fenn, a C-2-n, már bizonyára észrevették a hiányát. Na, persze, ha nem tartanak újra lakodalmat a repülőtéren... A fényforrás olyan hirtelen bukkant elő a sötétből, hogy éppen csak arca elé tudta kapni a kezét. Aprócska láng világított a feketeségben, halvány udvara valamilyen lénynek a körvonalait mutatta, úgy tűnt, egy emberét, olyanét, mint ő, meg a csodabogár, aki elmenekült előle. Nagyot nyelt és beindította a kommunikátort. A gép készen a fordításra zümmögni kezdett. A lény akkor magasabbra emelte a lángot, és lágy, talán a félelemtől vibráló hangon megszólalt: - Daphnisz, te vagy az? Raf megdöbbenve hőkölt hátra. Hiszen ez egy nő! Ugyanolyan, mint Niar, vagy mint a többiek ott fenn a C-2-n. Ahogy a láng gyér fényénél ki tudta venni, fehér lepel borította testét, s mikor visszahullott magasra emelt, lámpát tartó karjáról, Raf orrát megcsapta bőrének kellemes illata. - Én - mondta saját nyelvén, de egészen mást hallott, hiszen a komputer megkezdte munkáját. Igyekezett a lány közelébe kerülni, mert az éjszakát mindenképpen emberek között akarta tölteni, hiszen fogalma sem volt róla, meddig tart a sötét ezen az objektumon. Azonkívül éhes is volt, meg szomjas is. Arca elé emelte a kezét, mintha zavarná a mécses fénye. A lány, mintha csak a gondolataiban olvasott volna, elfújta a lámpát. - így - mondta nyugodtan. - Nehogy meglássák az öregek... Tudod, hogy elengedtek? Raf nagyot nyelt. Mi az ördögöt válaszoljon? A lány akkor melléje lépett, és furcsa kurjantással gyorsabb mozgásra késztette az állatokat. Ő maga Raf karjába fűzte a karját, s meleg testével az oldalához simult. - Nem történt bajod? - kérdezte aggodalmasan. - Miért történt volna? - kérdezte óvatosan Raf. - Azt mondják, hogy Zeusz villámnyilával lesújtott a tóra... Métisz mondta... Azt mondta, hogy a víz felcsapódott egészen az Olümposzig... A fák törzse eltörött, s magát Arészt is arra látták ólálkodni. Már aggódtam, hogy bajod esett... Hogy láttad az isteneket, akik halandónak nem mutathatják arcukat... Raf egyelőre nem sokat értett az egészből, mindenesetre annyit felfogott, hogy az űrhajó leszállása nem történt feltűnés nélkül. De hogy azok az előbb említettek kicsodák? Ennek a Zeusznak a nevét már a másiktól is hallotta... Vajon ő lehet errefelé a parancsnok... vagy valami főnökféle? - Hát igen - mondta. - A fák kettétörtek... Én is megijedtem. A lány megsimogatta az arcát. - Szegény Daphniszom... - Majd hangosan felkiáltott. - Zeuszra! Hol a lepled? - S Raf érezte, hogy a lány meleg tenyere végigsimítja a hátát. - Ott - mutatott tanácstalanul a háta mögé. - Ó, istenek... - mondta a lány, és remegni kezdett a hangja. - Szegény Daphniszom... És a tested is csupa seb... Hiába is tagadod... bátor Daphniszom! Ott lehettél egészen közel, amikor lesújtott villámnyilával a Mennydörgő! Raf eddig észre sem vette, hogy a sötétben a bokrok tüskés ágai összekarmolták meztelen testét, s talán a hajóból való menekülés is hagyott rajta egy-két nyomot. - Hát... - mondta sokat sejtetően. A lány hozzáhajolt, és gyengéden megcsókolta a vállát. - Szegény Daphniszom... Majd a te Khloéd ápol téged. Lefektetlek a gallyakra, és hozzád simulok... Testemmel gyógyítom a testedet! Az űrhajósban megállt az ütő. Atyavilág! Még csak ez hiányzott. Alighogy kilépett egy ismeretlen világba, máris beleesett valaki... Jobban mondva nem is őbelé, hanem abba a bizonyos Daphniszba, akiről gyanítani kezdte, hogy alighanem az a pasas, aki a tó partján elmenekült előle. Ha itt valami történik... és a pasas előkerül... S ahogy a lány a vallanak dőlve csókolgatni kezdte a nyakát meg a hátát, ezen a napon már ki tudja, hányadszor, kiverte homlokát a veríték. - A fák tényleg kettétörtek - mondta gyorsan, és érezte, hogy egyre inkább elgyengül. - Az iszap meg felcsapott... egészen... majdnem az Olümposzig... és... a fák... kettétörtek. Szerencsére a lány hirtelen abbahagyta a csókolgatást, amikor valami sötét épülethez hasonló tárgy bukkant fel előttük az éjszakában. A lány ajkához emelte az ujját. - Csitt! Behajtom őket a karámba... azok már alszanak... - s valahova a sötétségbe mutatott. - Azt hiszik, hogy a birkákat már régen behajtottuk. Mióta az öregnek fáj a lába, annyira bízik bennem, hogy meg sem nézi őket... - s elégedetten kuncogni kezdett. - így hát miénk az éjszaka! Téged úgysem keresnek... azt hiszik, hogy a tavasz meg-bolondított, s az éjszakai madarak csivitelését hallgatod. Én meg még sohasem látogattam annyit a nénikémet, mint mostanában... Szerencsémre, vénségére összekeveri a napokat... Egy holdforduló alatt legalább kétszer azért el kell mennem hozzá, nehogy gyanút fogjanak. Az űrhajós egyedül maradt a sötétben. S lelke mélyén megszólalt egy óvatos hang, hogy talán jobb lenne még idejében kereket oldani, de az éjszaka sötétje elnyomta benne ezt a hangot is. Hirtelen közeli csattanást hallott, majd halk bégetést, s a lány visszatért hozzá. Megfogta a kezét, és húzni kezdte maga után. - Gyere, Daphniszom... - mondta türelmetlenül. - A tavaszi éjszakák rövidek... Gyere, szerelmem! Az űrhajós nagyot sóhajtott, és megadóan engedte vonszolni magát. Végtére is mindegy, hogy ki vonszolja. A végzet a világűr végtelenjében, vagy egy lány egy távoli objektum ismeretlen éjszakájában. így is, úgy is csak eljut valahova az ember... Ahova végül is Raf a lány nyomában eljutott, gallyakból épített kunyhó volt, vastag törzsű, odvas fák tövén, padlóját illatozó széna borította, s a szénára, puha báránybundát terítettek gondos kezek. A lány behúzta maga után a pilótát, s elreteszelte a kunyhó ajtaját. Úgy látszik, nem akart lámpát gyújtani, mert esze ágában sem volt, hogy közelebbről megvizsgálja az űrhajós sebeit. Ahogy felfedezte őket, nyilván azonnal el is felejtette. - Édes Daphniszom... Csakhogy újra veled lehetek, egész éjszakára hozzád simulhatok... Az űrhajósnak fogalma sem volt, hogy hasonló esetben miképpen szoktak viselkedni ezen az objektumon; mindenesetre a másik lény elmenekülése óvatosságra intette. Abban ugyanis biztos volt, hogy a lány a sötétben összetéveszti valakivel... A lány mintha megérezte volna tartózkodását. - Mi történt veled, Daphniszom? Csaknem érintett Zeusz nyila, vagy csak nem pillantottad meg a halhatatlan isteneket? Jaj, Zeusz, segíts! A lány hangjában annyi őszinte rémület érződött, hogy az űrhajós megsajnálta. - Nincs semmi bajom - mondta. - Egyszerűen éhes vagyok. - Éhes? - kérdezte elhűlve a lány. - Az - mondta Raf, aki pokoli éhséget érzett. Csak a komputer tudná megmondani az iszap alatt, mennyi időt töltött téli álomban a fedélzeten, leszállás közben meg mikor evett volna? Már lassan el is felejti az ételek ízét... - A túró meg a sajt, amit reggel készítettem? - kérdezte hitetlenül a lány. Az űrhajós valami hihető hazugságon törte a fejét. - Megették az istenek - mondta aztán mégis meggondolatlanul. A lány megrázkódott a rémülettől. - Hányszor kértelek, hogy ne gúnyolódj az istenekkel - mondta riadtan, és a kunyhó sarkába guggolt. - Van itt egy kis sajt még... Az űrhajós úgy érezte, hogy életében nem evett olyan finomat, mint azt a néhány falatot, amit a lány a kezébe nyomott. S bár közel sem verte el éhét, megértette, hogy a kunyhó nem lakomák számára készült. "Majd reggel" - biztatta t magát, és igyekezett nem gondolni az elkövetkezőkre. - A lepled is elvesztetted - mondta enyhe szemrehányással a hangjában a lány. - Most majd lophatok Métisztől egyet. Csak azt ne mondd, hogy azt is az istenek... - s mint aki megretten saját vakmerőségétől, elhallgatott. Az űrhajós gondterhelten ült a bőrökön, és a jövendőt latolgatta egészen addig, míg a lány melléje nem térdelt, és ismét csókolgatni nem kezdte az arcát és a hátát. Raf igyekezett valamiféle halvány elhárító mozdulatot tenni, amit a lány alighanem bátortalan ölelésnek vélt. Akkor gyorsan felállt, ellépett Raf mellől és föléje magasodott. A hold ebben a pillanatban bukkant elő a fák koronája vagy törzsei közül, s bevilágított a kunyhó résein keresztül a szobába. S az űrhajós káprázó szemmel látta, hogy a lány lecsúsztatja leplét, s ott áll felette ragyogó szépségében, anyaszült meztelenül. Úgy érezte, hogy megáll a szívverése. Khloé alakjának tökéletes szépsége a besütő holdvilág ezüstös fényében olyan gyönyört keltett benne, amilyet csak igen régi mesterek festményei láttán szokott érezni. Szinte a lélegzetét is visszafojtotta, hogy olyan sokáig tartson a pillanat, mint az örökkévalóság. A lány azonban megmozdult, keresztüllépett rajta, melléfeküdt, s meztelen testével szorosan hozzásimult. - Csókolj, Daphnisz... ahogy szoktál - mondta követelődzve, s Raf, elsőosztályú pilóta a C-2-ről, egyszerre tökéletesen elfelejtett mindent; azt a marhát, aki kicserélte a programtekercset, szegény kis komputer öcsit az iszap mélyén, a kelekótya csodabogarat, azt a Daphniszt, aki holnap valószínűleg szétveri majd a fejét - egyszóval mindent az égvilágon. Amikor magához tért, hallotta, hogy a lány csendesen sír mellette. Feje Raf karján nyugodott, s meleg könnyei rácsöpögtek a férfi mellére. - Ó, Daphniszom - suttogta a lány, és a férfi érezte, hogy keze fejével letörli a könnyeit. - Mennyire szeretlek... Ennyi szerelmet csak az istenek adhatnak! De miért nem mondtad eddig, hogy ez az igazi szerelem? Hány napot és hány órát fecséreltünk el, amíg egymás mellett feküdtünk... És miért éppen most? És eddig miért nem? Csak nem Aphrodité talált rád a tó partján, s tanított meg a szerelemre? Jaj, csak nehogy a szépséges és kegyetlen istennő elragadjon tőlem! Mire gondolsz, kedvesem? S a gyönyörű Khloé alighanem igencsak meglepődött volna, ha olvasni tud Raf gondolataiban, vagy az űrhajós őszinte válaszra méltatta volna kérdését. Az első osztályú űrpilóta ugyanis már hosszú percek óta azt forgatta a fejében, hogy vajon ezen az ismeretlen objektumon, az enyhítő körülményeket is figyelembe véve, hány évet sózhatnak a nyakába liliomtiprásért? Amikor másodszor ébredt fel, a lány már nem volt mellette. A hajnali nap sugarai belopakodtak a nyitott ajtón és a kunyhó falának résein, megvilágítva az addig sötét sarkokat is. Raf elégedetten nyújtózkodott a puha, meleg báránybőrök alatt. Igazán nem mondhatja, hogy kellemetlen fogadtatásra talált ezen az ismeretlen objektumon. Éppenséggel olyan lényekre is akadhatott volna, akik pillanatok alatt fasírozottat csinálnak belőle. Aztán egyszerre csak elfogta a nyugtalanság. "Jó lesz vigyázni! - lopakodott elő az óvatosságra intő gondolat. - A lány lelépett... Valószínűleg felfedezte a reggeli fénynél, hogy mégsem én vagyok a fiúja, az a Daphnisz, vagy kicsoda, aki különben meglehetősen mulya fickó lehet. Persze kérdés, ahhoz is elég mulya-e, hogy alkalomadtán az oldalamba mártson valami hegyesebb szerszámot... Ha nem tévedek, a lány már lóhalálában lohol a barátjához, hogy a nyakamra hozza. - Gyors mozdulattal felhúzta egyetlen ruhadarabját, a fehér gatyát, és fázósan dörzsölgetve a vállait, kilesett a reggelbe. A látottak nyomán azonban kénytelen volt megváltoztatni véleményét, amelyet, úgy látszik, elhamarkodottan alkotott a lányról. Khloé a kunyhó előtt elterülő erdei tisztás végében ült, halkan csörgedező patak partján, s háta meg-megrázkódott a keserves sírástól. A síró lány láttán az űrhajós egyszerre megmagyarázhatatlan lelkifurdalást érzett. "Mit tehetek az egészről? - dühöngött magában, és igyekezett a lányra hárítani a felelősséget. - Én itt idegen vagyok... Hogy vallhattam volna be, hogy nem én vagyok az az ütődött, akit keres? Nem maradhattam vaktában az éjszakában, hiszen azt sem tudtam, hogy meddig tart. Örültem, hogy lekecmeregtem onnan fentről, és dehogyis akartam én..." - aztán csak elkeseredetten legyintett, és nagyot fújva odaoldalgott a lány mögé, a patak partjára. Úgy érezte magát, mint egy kiadós házasságtörés után. Most következik a lelkizés, meg hogy most mit gondolsz rólam...? A lány hátrafordult, amikor meghallotta maga mögött Raf lépteit. Karja megrándult, mintha csak el akarná takarni a szemét, aztán csüggedten hagyta, hogy tovább is ott heverjen a térdén, mint elfáradt, beteg madár. Az űrhajós hosszú másodpercekig álldogált nagy kínban a lány mögött, míg végül melléje telepedett... "Csak tudnám, hogy mi a fenével szokták itt kezdeni a beszélgetést egy ilyen éjszaka után..." - töprengett, és le nem vette tekintetét a lányról. Végre Khloé ráemelte kisírt szemét, és remegő hangon csak ennyit mondott: Te nem Daphnisz vagy... "Bravó - gondolta az űrhajós. - Csodálatos megfigyelés! Kétségkívül értelmes lények objektumára bukkantam..." - Aztán ismét csak elszégyellte magát, és szinte félénken mondta: - Nem. A lány egészen feléje fordult, és abbahagyta a sírást. Halandó vagy? - kérdezte komolyan. Bár a kommunikátor hűségesen fordított, Raf nem értette egész pontosan a kérdést. - Milyennek látszom? tért ki végül is óvatosan a felelet elől. - Istennek... mondta a lány, leplezetlen csodálattal a hangjában. Raf ugyan nem volt egészen biztos benne, hogy mi lehet az az isten, mégis ösztönösen megérezte, hogy a lány többi, hasonló társa fölé helyezi. Elégedetten húzta szorosra derekán a gatyát, és kidüllesztetfe a mellét. "Első osztályú űrhajós vagyok, vagy mi a fene..." - gondolta. - Isten vagy? - sürgette a lány. Raf elgondolkozott. Nem volt tisztában a fogalom lényegével, tehát nem szabad azonosítania magát olyannal,,amit nem ismer. Ez is az egyik szabálya a C-2-n kívüli civilizációkkal való érintkezésnek. - Messziről jöttem - mondta az igazságnak kétségkívül megfelelően. - Kitől tanultad a szerelmet? - kérdezte a lány, és úgy ellágyult a hangja, hogy az űrhajós kénytelen volt visszaemlékezni az éjszakára. Aztán egyszerre csak felbukkant előtte a repülőtér radarkezelőjének, Hard kisasszonynak szeplős, fitos orrú arca, aki a szerelem terén kétségkívül kiváló pedagógusnak bizonyult... - Az istennőtől? - sürgette a lány, és mintha féltékenység bujkált volna a hangjában. "Egye meg a fene az egészet! - káromkodott magában Raf. - Csupa olyan kérdés, amelyre nem tudok válaszolni. A végén még mit tudom én, mit hisz..." - Tőle - mondta végül is habozva. A lány rémülten hátrahőkölt. - Te láttad az istennő testét? Raf lelki szeme előtt megjelent a tegnap esti holdfényben föléje magasodó meztelen női test látványa. - Láttam - mondta határozottan. - És miért nem égtél el a karjaiban a szerelem mindent elhamvasztó tüzében? - kérdezte szinte szemrehányón a lány. - Az istennő valószínűleg nem akarta... - mondta Raf. - De... miért? - Mert... mert azt akarta, hogy másokat is megtanítsak rá. Például téged. - Dicsőség az istennőnek - mondta komolyan a lány, és áhítattal a föléjük magasodó kék égre nézett. Az űrhajós beleegyezően bólintott. - Tehát az istennő egyenesen... hozzám küldött? - kérdezte mohón Khloé. - Mondjuk - mondta Raf. - És Daphnisznak szabad tudni róla? - Eszedbe ne jusson elmondani! - mondta sietve az űrhajós. - Az istennő kimondhatatlan bosszút állna! Szigorúan megparancsolta, hogy tartsd titokban a dolgot... Főleg Daphnisz előtt! - Legyen meg az istennő akarata! - mondta szinte suttogva a lány. Majd ismét az űrhajóshoz fordult. - Mi a neved, istennő küldötte? - Raf - válaszolta az űrhajós meggondolatlanul, még mielőtt mérlegelte volna a következményeket. Amikor kimondta a szót, ijedten kapta szája elé a kezét. A lány azonban nem látszott meglepődni. - Szóval Rafosz - mondta elgondolkozva. - Nagy tisztesség ez számomra, Rafosz... Hiszen általad tudatta az istennő, hogy szándéka van velem. Mit kezdjek hát frissen szerzet tudományommal? Az űrhajós előtt ismét felrémlett a holdfényben föléje magasodó szoborszerű női test, érezte, hogy elgyengülnek az izmai, s legszívesebben teljesen egyértelmű parancsot adott volna a lánynak. Aztán szigorú önfegyelemmel mégiscsak maga fölé kerekedett, és sóhajtva kérdezte: - Szereted ezt a Daphniszt? ' - Szeretem, uram - mondta a lány. Rafnak nem tetszett ez az uram, de megérezte, hogy a lány ezzel is a kettejük közé telepedett távolságot kívánja érzékeltetni. - Ő a vőlegényem - mondta a lány. - Hát... akkor tanítsd meg rá a vőlegényedet - parancsolta nagy erőfeszítéssel Raf. - És ha kérdezi, szigorúan őrizd a titkodat... - És te? - kérdezte a lány. - Visszamégy az istennőhöz? Raf szomorúan megrázta a fejét. - Itt kell maradnom - mondta savanyúan mosolyogva. - Az a sorsom, hogy itt maradjak... köztetek. Amíg csak nem jönnek értem. Amíg csak el nem szólítanak.:. Ki tudja, mikor... Néhány nappal később a fehér lepelbe burkolódzott Raf Daphnisszal üldögélt a patakparton, míg Khloé valahol a zöldellő réteken a birkákat legeltette. Mindketten szárított túrót rágcsáltak, és friss patakvizet ittak hozzá. - Amikor megláttalak leszállni az égből, nem tagadom, rettenetesen megijedtem. Futásnak eredtem, és a juhokat is magukra hagytam. Tudtam, hogy Zeusz nyila vágott a mocsárba, és hogy egy isten ereszkedett közénk. Ha sejtettem volna, hogy te vagy, Rafosz, nem futok el. Csak hát az istenek olyan kiszámíthatatlanok... - Miért? Miket csinálnak? - kérdezte őszinte kíváncsisággal az űrhajós. - Hát... sok mindent. Például a nőknek nem lehet nyugta tőlük. Mármint a szebbjének... Az olyannak, mint Khloé - és szeretetteljes féltéssel a szemében abba az irányba nézett, amerre a vezérkos csengője csilingelt. Raf nagyot nyelt, és elfordította az arcát. - Tudod - folytatta a pásztor -, néha már az az érzésem, hogy az istenek mást sem csinálnak, csak lányokra vadásznak. Aztán hirtelen ráeszmélt, hogy mit is mondott, és szája elé kapta a kezét. - Bocsáss meg, uram! - Rafosz! - mondta szigorúan az űrhajós. - Persze, persze, Rafosz... Bocsáss meg! - Tudod, hogy nem vagyok isten! - Mégis. Az istenek küldöttek... - Nem vagyok árulkodós - mondta sértetten az űrhajós. - Előttem nyugodtan beszélhetsz... - Hát... szóval az istenekben nincs mindig köszönet. Néha segítenek is, az igaz, de sokszor csak bajt csinálnak. És nagyon sokan vannak. Tele van velük az Olümposz. De ez még mind semmi. Minden bokorban, fa mögött is, ott lapulnak... Néha az az érzésem, hogyha az erdőben megyek, mintha népgyűlésen lennék. Mindenünnen szemek, figyelő szemek merednek rám. Az űrhajós megsajnálta a pásztort. - Láttál már egyet is közülük? - Szerencsére nem - mondta összeborzongva Daphnisz. - Bár Pán szagát már éreztem... - Pán? Kiaza Pán? A pásztor csodálkozva nézett rá. - Az istenek küldtek, és nem tudod, hogy ki az a Pán? - Dehogynem - mondta sietve az űrhajós. - De láttad-e? - Látni nem láttam... csak a szagát éreztem. És mintha a patája is kikandikált volna a fa mögül. És fújta a sípját... és éreztem a szagát. - Milyen volt? - Büdös - mondta a pásztor. - Rettenetesen büdös. Azért örülök, hogy itt vagy közöttünk. Jó az, ha van valaki, aki szót tud érteni az istenekkel... Jósolni tudsz? Raf tanácstalanul megvonta a vállát. A pásztor, igenlésnek vehette a mozdulatot, mert elégedetten felnevetett. - Kitűnő... Áldom az istennőt, hogy elküldött hozzánk, Rafosz... És miből jósolsz? - Hogyhogy miből? - kérdezte idegesen az űrhajós. - Hát... állatok beléből, vagy madarak röptéből, vagy régi tekercsekből... vagy esetleg jósbarlangból. Hiszen ezerféléből lehet... - Az az én dolgom... - Persze, persze - mondta sietve és békülékenyen Daphnisz. - Hiszen végül is valóban a te dolgod. Az a fontos, hogy beteljesüljenek, nem igaz? "Micsoda jós lehetnék én köztetek, ha a holmimat nem nyeli el a mocsár - gondolta bánatosan Raf. - Ha belegondolok, hogy a komputer mi mindent tudna mondani nektek..." - Egyszóval az a szándékod, hogy letelepedj közöttünk? - kérdezte Daphnisz, és kettéosztotta a túró maradékát. - Majd összeadjuk a juhokat! Jövőre már egészen szép kis nyájad lehet... Addig meg csak bízd ránk magad! Khloé máris úgy szeret, mintha a testvére lennél... Raf elpirult, és nagyot kortyolt a patak vizéből. Raf, a C-2 első osztályú űrpilótája, második évét töltötte már Peliasz király alattvalói között, és nem mondhatta magáról, hogy különösebben boldogtalan. Nyája, amelyet a szomszédok adtak össze, valóban szépen szaporodott, ételre-italra nem volt gondja, a hosszú téli esték unalmát pedig az összegyülekezett szomszédok vidám csevegéssel űzték el. Lassan megszokta a tétlen heverészést is a napon, s azt a kevés időt, amit jóslásra kellett fordítania, igazán el tudta viselni... S bár néha igyekezett megszabadulni szemfényvesztő hivatalától, a többiek egyszerűen nem engedték. Ha bevallja, hogy nem ért a jövendőmondáshoz, talán el is űzték volna... Megértette, hogy a közösségnek jósra van szüksége, és csak nekik árt vele, ha valamiféle furcsán értelmezett tisztességből bevallja, hogy annyira lát csak a jövőbe, mint a többiek... így aztán kelletlenül bár, de folytatta szent hivatását. Jóslatainak egy része kétségtelenül bevált, többnyire az időjárással vagy egyes személyek sorsával kapcsolatban. Ami meg nem, azt senki sem dörzsölte az orra alá. Tudomásul vették, hogy a jós sem tudhat mindent, ahogy még maguk az istenek sem. Mert ha mindent tudnának előre, nem járnának annyian pórul közülük. Még Zeuszt is alaposan jégre vitték néha az Olümposz csalfa asszonyai... Nem is lett volna hát különösebben baj ittlétével, s gondtalanul megvárhatta volna, amíg érte küldik a mentőexpedíciót, ha nem válik be különösen jól egy jóslata, mégpedig azzal az eszeveszett háborúval kapcsolatban... Történt egy délután, hogy elégedett álmát aludta valamelyik fa árnyékában; nyája békésen legelészett, s még attól sem kellett tartania, hogy elkóborolnak, hiszen tudta, hogy a mindig gondos Khloé úgyis visszahajtja őket. Álmában valahol a fC-14-es objektum tájékán bolyonghatott, legalábbis az űrhajó szemén át olyasféle tájat vélt felfedezni. A reaktorok elégedetten duruzsoltak alatta, s ő ismét Raf volt, első osztályú űrpilóta. Jóleső érzéssel gondolt a kis szeplős, fitos orrú radarosra, akinél az előző éjszakát töltötte. A neve azonban valahogy kiesett az emlékezetéből. Igen. Mintha Khloénak mondta volna magát... Vagy talán mégsem? S valahonnan emlékezete mélyéből előbukkant egy ismeretlen istennő tökéletes alakja, amint föléje magasodik, és bőrét beezüstözi a ráömlő holdfény. Arra ébredt, hogy valaki gyengéden rázogatja a vállát. Kinyitotta a szemét, és először azt hitte, hogy valóban a K-14-es objektumon van. Csak amikor meglátta maga fölött Daphnisz mosolygó arcát, tért vissza az emlékezete. Sóhajtott, és nagyot nyögve felemelkedett. Azon aztán már meg sem lepődött, hogy kisebb csődületet talált maga körül; fehér lepelbe burkolódzott, nagy szakállú öregeket, s fiatal harcosokat is - legalábbis ezt mutatta az oldalukra erősített rövid kard. - Ébredj, Rafosz - mondta gyengéden Daphnisz. - Emberek jöttek messze vidékről, hogy meghallgassanak... Raf már lassan kez